Miért nem játszik már senki szép klasszikus zenét? Valóban zene-e a kortárs zene?

Miért kellene egyáltalán kortárs műzenét hallgatnunk? Főleg, ha olyan nehezen befogadható, idegen, utált és „csúnya”? Egyáltalán, hogyan tehetünk bármit magunkévá korunk zenéjéből? Hogyan kellene hallgatni a kortárs zenét? Mire figyeljen az ember, ha nem egészen érti, mi történik a műben?

Száz éve komponáltak utoljára klasszikus zenét, és az ebből kinőtt modern zene a hagyományos szabályokat a szemétdombra dobta. A klasszikus zenéhez szokott koncertlátogató számára a kortárs zene enyhén szólva is furcsán hangozhat.

Osmo Tapio Räihälä zeneszerző könyvében elmagyarázza, hogy mik vezettek a paradigmaváltáshoz, és miért volt szükség a friss perspektívákra. Emellett meggyőzően érvel amellett is, hogy miért van szüksége minden kornak a maga zeneszerzőire.

A mű a zeneszerző munkájáról, a művészet természetéről, valamint a kortárs zene történetéről és legfőbb alkotóiról szól; segít megérteni és ezáltal befogadni a kortárs műzenét. Megmutatja, hogy a mai "komolyzene" mégsem olyan komoly – és talán nem is olyan nehéz. Nem kell zeneelméleti előképzettség ahhoz, hogy elolvassuk ezt a könyvet, a szerző könnyed stílusa és zenei ajánlói pedig közelebb visznek a könyvben érintett stílusirányzatokhoz.