Aligha van olyan magyar építész, aki Kós Károlyhoz hasonló mértékben élte volna meg, élte volna át a huszadik század viszontagságait. Az aranykor kellős közepén született, egy soha nem látott fejlődés lázában égő országban nyílt ki szeme a világra, és adatott még neki idő alkotásra az első világ- háború előtti boldog békeidőkben. Szolgált királynak és főhercegnek, fővárosnak és városnak, egyetemnek; de háborúk, katasztrófák, eget-földet rengető változások között is leginkább szolgálta az Embert.
„Napkeletről jöttem a nagy hegyek, zúgó fenyvesek és kis faluk világából, ahol még álmodnak szűkszavú, kemény magyarok csudás álmokat, ahol még mesélnek fehérhajú vén nótafák nagy régi időkről, elmúlt világról, elporladt emberekről. Abban a világban sok a rom, sok az útszéli kereszt, sok a gazdátlan kúria és sok, nagyon sok az elavult puszta magyar templom. És sovány a föld és köves nagyon ott Erdélyországban.
Nagy palotás rakott városba kerültem, ahol sok a zaj, annyi, mint napkeleten a csend, ahol örökké siet a sok ember, ahol vastag füstös a levegő, hogy nyomja az ember lelkit is. És itt ebben a lüktető, a jövőnek élő életben, ebben a zajos, vidám városban sokszor eszembe jut az a másik elhagyott világ, s elmúlott, megfakult idők szele borzongat. Eszembe jut a sok együgyű mese, mit hosszú téli estéken hallottam vén emberek szájából. Eszembe jutnak a hegyek, az erdők, a faluk. Hallom szinte, hogy zúg a havasi szél a fák között, hogy szitál csendesen az őszi eső, hogy sikolt közbe közbe az esőmadár. És visszaálmodom álmatlan éjszakákon régi álmaimat.”
Kós Károly: Az én világom
