Totál titkos naplóm 1. /Sehogy se jó!

Tíz másodperc. Ennyi sem kell, hogy az ember tönkretegye az életét. Ha valaki, akkor én tudom. Egy perce sincs, hogy megtörtént... Épp odaértem a lépcsőházunk bejárati ajtajához - egyik kezemben egy átlagos bagettel, a másikban némi apróval -, amikor a semmiből egyszer csak ott termett előttem a Névtelen Szépfiú. Alig öt centiméter választott el bennünket egymástól (ő épp elhagyni készült az épületet, én pedig belépni az ajtón, úgyhogy majdnem össze is koccant a homlokunk). _x000D_
Igéző szemével derűs pillantást vetett rám, mire én lesütöttem az enyémet - a tekintetem, mondhatni, a föld alá hatolt, jó mélyre, valahová a csatornarendszer és a gázvezeték közé. Egyszer csak barátságos hang csendült az esti levegőben: _x000D_
- Nahát! Aurore! Jól vagy?_x000D_
Vagy ezer évig álltam ott tátott szájjal, mire nagy nehezen erőt vettem magamon, és a képébe üvöltöttem: -Vuá! Köci! _x000D_
Igen. Szó szerint ez hagyta el a számat._x000D_
_x000D_