A Robinson Crusoe elsősorban izgalmas és érdekes olvasmánynak készült: tele kalanddal, váratlan fordulattal, hajmeresztő veszélyekkel, csodás megmenekülésekkel. Hozzá jó adag egzotikummal: a tengerészélet, a messzi földek varázsa, és természetesen a szorongatóan izgalmas alaphelyzet, a magányos ember a lakatlan szigeten. De a Robinson Crusoe több az efféle kalandregénynél. Korabeli olvasói is észlelték, mint ahogy a modern irodalomtudomány is kimutatta, hogy a népszerű olvasmány burkában jelen van az a fajta irodalmi műfaj és módszer is, amely különösen a Defoe-féle puritán-protestáns szellemiségű tollforgatók számára volt élő hagyomány: az erkölcsi példázat és a vallásos allegória hagyománya. A Robinson Crusoe ugyanis – rejtettebb szinten – az isteni gondviselésről és a gondviselés ellen lázadó Emberről szóló példázat. Robinson élete a lakatlan szigeten bűnhődés, munkája penitencia azért, mert – az atyai szónak és számtalan intő égi jelnek fittyet hányva – nem fogadta el azt az élethelyzetet és élethivatást, amelyet a gondviselés kijelölt számára.