Könyvünk esettanulmányok egymást követő során át mutatja be és igazolja az előzőekben kifejtett tétel igazát. Fontos, hogy hangsúlyozzuk: a politika nem csak ott és akkor fejti ki üdvös vagy épp káros hatását a történeti gondolkodásra, közvetlenül a tudományos történetírásra, ahol és amikor a politika (az állam, a politikai elit) akár korlátozás, diszkrimináció (cenzúra), akár a történetírói programok előírása és a végrehajtásuk megkövetelésének formájában, durva módon beleavatkozik annak „magánéletébe”. Ez így többnyire a diktatúrákban fordul elő, bennük válik szokványos gyakorlattá, és erre aggatják rá azután az állami történelempolitika elnevezést. Ott és akkor fajul el a tudományirányításnak ez a gyakorlata, ahol a történelemnek különösen nagy, mondhatni stratégiai szerepet tulajdonít a politikai elit hatalma eszmei legitimálásában. Ebben az esetben a múlt politikai felhasználása, a történelem politikai célokból történő napi instrumentalizálása különösen feltűnő és abszurd módon zajlik; így szinte mindenki, aki valaha már átélte azt a múltat, amelyről a politikailag kézben tartott történetírás megnyilatkozik, vagy aki másfajta történeti tudattal felvértezve találkozik ezzel a történelemképpel, „át is lát” a történelmi hazugság szitáján. A nyilvánvalóan hazug (annak minősíthető) történeti propaganda hiteltelensége egyaránt következhet a korábbi iskolázottság élettényéből (az akkor elsajátított történelmi tudatból) vagy a kollektív emlékezetből (benne a családi emlékezettel), melynek „tapasztalati igazságai” szöges ellentétben állnak az új és leplezetlenül ideologikus történeti elbeszéléssel. Már ez önmagában indokolja, hogy külön is megvizsgáljuk a személyes és a közösségi emlékezet jelenségét, amiről könyvünk első fejezete is szól: ebben olyan tudati szerkezetre lelhetünk rá, amely olykor ellenanyagként képes hatni a történelem hivatalosan sugalmazott felfogásával szemben, időnként azonban a történelem hivatalosan propagált fogalmának felel meg, lévén, hogy messzemenően egybevág az azokban nagy hévvel sugalmazott értékekkel és gondolati prioritásokkal. Az előző eset legkézenfekvőbb példája a kommunista történelempolitika, amely annak ellenére sem volt képes átgyúrni a kelet-európai szatelitországok népeinek történeti öntudatát, hogy gyakorlatilag mindenhatónak számított a tudatformálás rendelkezésre álló intézményi rendjében. A másik esetre pedig napjaink populista politikai rezsimjeinek a nem kevésbé erőszakos történelempolitikája szolgál szemléltető példával. Itt az a szembeszökő, hogy az a tudományos értelemben hamis, mert igazolhatatlan történeti felfogás és történetkép, amelyet az állami történelempolitika felkarol és terjeszt, milyen széles társadalmi körben élvez elfogadottságot és helybenhagyást. Ennek legfőbb oka, hogy ez utóbbi történelempolitika mondanivalója messzemenően ki tudja elégíteni a történelmi mítoszok iránt rendszerint széles körben megnyilvánuló közösségi igényeket. Ez a kérdés szintén terítékre kerül majd könyvünk több fejezetében is.
