A Boris Vian-életműsorozat hatodik köteteként megjelenő Pekingi ősz az éppen hatvan éve elhunyt francia író legmeghökkentőbb – és sokak szerint egyben legjobb – regénye. E szubjektív véleményeket ellensúlyozandó következzen egy objektív megállapítás: a mintegy harminc fontosabb szereplőt – s köztük a szerző két alteregóját is – felsorakoztató Pekingi ősz Boris leghosszabb és legbonyolultabb prózai műve. A fiktív helyszínen, a nagyjából lakatlan sivatagban elterülő Exopotámiában játszódó történet középpontjában egy szerelmi háromszög áll, ám Vian e banális alaphelyzetből is képes kihozni a maximumot. Az egyes fejezetek elé biggyesztett abszurd mottóktól és a szexualitással kapcsolatos egyházi tilalmak kifigurázásától a félig-meddig rejtett alkímiai utalásokon és a rendkívül mulatságos nyelvi játékokon át a szerzőt ért korábbi sérelmek verbális megtorlásáig minden, de valóban minden belefér ebbe a három szférában – a földön, az égben és a föld alatt – lezajló tragikus börleszkbe.